Kamara

Csütörtökön este a Magyar - Kanadai Kereskedelmi Kamara megnyitóján voltam, köszönhetően drága Líviámnak, aki a szervezők között volt, és meghívott. Nagyon érdekes volt, és nagyon örültem, hogy ott voltam, mert érdekes emberekkel találkoztam.
A kamara működött egy ideig, aztán eltűnt, és most újra megalapították, és reméljük működni is fog hosszú távon.

Amúgy sokat gondolkodom mostanában a jövőmön...???

Megváltoztatott a külföldi élet...és nem csak az, hanem ahol dolgozom az a hely is. Sok dolgot másképpen gondolok. Korábban önzőbb voltam, nem gondolom hogy önző, csak önzőbb...nem jó annak lenni. Azt hiszem, hogy életünk valahol abból áll, hogy jó értelemben "áldozatot hozunk". Úgy értem, hogy házastársunknak támaszt nyújtsunk, megszüljük és felneveljük gyermekeinket, ápoljuk beteg hozzátartozónkat, vagy szülőnket.......ez az élet. Valahol ez az élet, és nem a munkahely, a pénz, hanem a barátok, a család, a gyerekeink (ha vannak), ez boldogság. Látom itt, ahogy a menekültjeink nevelik a pöttöm, gyönyörű fekete gyermekeiket, és néha irígykedem a boldogságukra. Látszik rajtuk, hogy mennyire nehéz, de boldog az életük. Hallottuk, amikor Jenna néhány naposan, hetesen, és hónaposan folyamatosan sírt, és az anyjának kellett állandóan mellette lenni, és hogy mennyire fáradt volt, és mennyire nehéz volt neki...most már egy kicsit könnyebb, tud aludni...de az nem lehet máshoz fogható, ahogy Jenna szereti az anyját. Ha nincs mellette akkor mennyire elkeseredett, és ha meglátja, akkor nevet, és boldog.

A sors kiszámíthatatlan, hogy kinek mi jut, de az biztos, hogy mindenkinek van miért köszönetet mondania, és ha szívből úgy gondoljuk, akkor mindennek értelme van. És senki álmát nem lehet semmibe venni, hiszen neki az a legfontosabb. A legfontosabb dolog, hogy odafigyeljünk egymásra, hogy szeretetet adjunk egymásnak, hogy próbáljunk segíteni egymáson határok nélkül. Itt mindenki közel egyenlő...Európában ez nem képzelhető el. Itt az emberekkel vele születik a segítőkészség, a segíteni akarás, még akkor is ha a csavargón kellene segíteni. Hogy milyen társadalom ez, az biztos, hogy sokkal gondoskodóbb mint az európaiak többsége.
Nem akarom magasztalni az országot, mert majd megkérdezitek, és miért nem maradtál itt....hát mert egyedül, úgy hogy minden hozzátartozó otthon van nem megy a végtelenségig. Mehet még egy - két évet, de előbb - utóbb visszatér az ember a megszokotthoz. Még a rendkívül erős és szerető családot is megrendíti szerintem az a változás, amit egy másik országban való élet hoz...itt a kiköltözéssel sok családi élet megy tönkre, vagy mennek végül haza, mert lehet hogy a pár egyik tagjának bejön a dolog, de a másiknak nem. Szóval minden előfordulhat.
Egy biztos a bolgodságot, a békét és a nyugalmat magunkban kell megtalálnunk...nem a párunkban, nem gyerekeinkben, hanem magunkkal szemben kell először is őszintének lennünk, és elfogadnunk azt akik és amik vagyunk, akkor már nem lehet nagy baj. Mindenben és mindenkiben meg lehet találni az értéket és a szépséget.
És hiszem, mert itt látom, hogy csak pusztán a szeretettel mennyire meg lehet változtatni az embereket. (Tudom, hogy otthon erre azt mondanák hogy a naiv...)

Jó lenne ha közel ilyenek tudnánk lenni otthon egyszer majd.